Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Idézetek 2013.márc

 Sziasztok!

Köszönöm szépen az oldalmegtekintések számát, igyekszem minél gyakrabban hozni idézeteket, bár nem mindig van rá alkalmam.

Aki egy kicsit is szereti ezt az oldalt, az nyomjon erre az oldalra egy lájkot pls-> www.facebook.com/Loretta.Dorottya

Továbba elértek itt-> http://ask.fm/DorottyaLoretta

Jó olvasást, böngészést!

 

 

Nem számít, milyen kusza egy kapcsolat, amíg a szeretet megvan, mindig van rá remény, hogy rendbe jöjjön.


Holnap, lehet, sírni fogok, de holnapután, lehet, mosolyogni. Ez elég. Ilyen az élet.


Ha veszi a fáradtságot, hogy bosszantson, az azt jelenti, hogy még mindig fontos vagy neki.


Bánj úgy velem, mint egy angyallal, és megmutatom, mi az igazi mennyország.


Azt hiszed, ismersz engem, pedig nem, így azt sem tudod, mire vagyok képes. Azt hiszed, én vagyok az a népszerű lány, akinek mindenre van válasza, pedig ez nem így van. Sokszor nem tudom, mit miért teszek, de igyekszem jobbá tenni a dolgokat. És ha hibázom -mert lássuk be, mindannyian hibázunk- megfogadom, hogy a segítséged kérem. Egyedül nem megy.


Az élet egy játék, de nem mindegy ki vagy. Játszol valakivel, vagy játékszer vagy.


Ameddig azt követeled, hogy mások ismerjék el fontosságodat, addig szenvedni fogsz, mert boldogságod az ő kezükben lesz. Felejts el "fontos" lenni! (...) Minél kevesebb elismerést követelsz, annál többet kapsz.



Sajnos néha muszáj hazudni. Azért hazudunk magunknak, mert az igazság nagyon fáj. Mindegy, mennyire próbáljuk tagadni, nem észrevenni, a hazugságok végül szertefoszlanak, akár tetszik, akár nem. De tudják, mitől igaz az igazság? Hogy fáj. Ezért hazudunk.


Mindenkinek megvan a maga hercege. A legtöbb lánnyal megesik, hogy halálosan szerelmes lesz egy olyan srácba, aki fel sem figyel rá.


Olyan, mintha lassan összeomlana a világom. Véglegesen..


Elképzelem, milyen érzés lehet, ha olyasvalaki érint meg, aki annyira szeret, hogy nem bírja nézni, hogy elaludtál. Hozzád ér, te pedig arra ébredsz, hogy a keze a szíveden van.


Nem tudom, mit hittem. Hogy engem szerethetnek? Azt hiszem, nagyobbat nem is tévedhettem.


Nem tudom, mi ez, kavarognak az érzések. Szeretlek, de közben már gyűlöllek.


Tegnap éjjel az ágyamon ültem, és azon gondolkoztam sírva, vajon hogy lehet az, hogy folyton csak beszélsz és beszélsz, de amikor az érzelmekről lenne szó, annyira szótlanná válsz.


Néha nagyon nyomasztó az élet. Szorít, mint egy satu. Olyan érzés, mint amikor beleszeretsz valakibe, de az nem viszonozza. Mint amikor a legjobb haverod vagy barátod magadra hagy. Mint amikor meghúzol egy ravaszt, vagy felgyújtasz valamit, és nem tudod visszacsinálni.


Amikor egy kapcsolat vérzik több sebből, néha napok alatt meggyógyul, néha pedig életünk végéig elkísér. Néha csak magunkat tudjuk gyógyítani.


Igazából félek. Igenis, rohadtul félek. Olyan vagyok, aki ha közel kerül valakihez, azt eltaszítja. Mert félek szeretni...


Szerettelek. Még ma is gyakran emlékszem vissza rád, mikor egyedül vagyok, mikor senki sem lát.


Félek a boldogságtól. Állandóan az árnyékos szomorúságban vagyok, félek kimenni a napfényre, mosolyogni. A boldogsághoz végig kell sétálnom egy hídon, és attól tartok, hogy lelöksz a hídról, én meg még mélyebbre zuhanok az árnyékba. Így inkább itt maradok a sötétben...


Az erőmből csak annyira tellett, hogy kicsit csendesítsem a zokogásomat, de csak visszatartani bírtam, abbahagyni nem. A könnyeim továbbra is ömlöttek. Hiába kerestem, soha nem találtam, a lelkemben azt a csapot, amivel szabályozhatnám az áradásukat.


Azt hiszed, mindent tudsz rólam, de én egy örök titok maradok.


A felére sem emlékszünk annak, amit a suliban tanítottak, de mikor szenvedésről van szó, és azokról, akik okozták, mindannyiunknak olyan az emlékezete, mint egy elefántnak.


Egész életemben azt akartam, hogy büszke legyél rám. Minden döntésemnél, minden sikeremnél, minden kudarcomnál az jutott eszembe: mit gondolhatsz rólam. És szerintem elég jól csináltam a dolgokat. Tudom, mi az élet. Tudom, mire voltunk képesek. Azt is tudom, milyen igazságosnak lenni, hogy mi a helyes, és mi a tiszteletreméltó. Hogy akarom-e, hogy elfogadd ezt, támogass és büszke légy rám emiatt? Igen, akarom. De ha nem akarsz az lenni, akkor engem most már nem érdekel. Talán most először. Tudd, hogy ma volt az utolsó alkalom, hogy hülyének neveztél, és úgy beszéltél velem, ahogy. Szeretlek...de ha nem tudod ezt elfogadni, ha nem fogadod el a döntéseim, akkor többé nem látogatlak meg.


Elég egyszer elkövetni egy hibát, mindenki azonnal kételkedni kezd benned és elfelejti, hogy mi minden jót tettél.


Ne számíts jóra, és nem csalódhatsz nagyot. Attól nem vidám az életem, hogy az arcomra mosoly fagyott.


Elég ennyi, nem haragszom. Más lettél, és én már nem bírom. Íme a vallomás, nem tudom, hogy szép-e, de remélem, érezhető benne egy barátság vége.


Mindenkiben van valami szép. Valakiben az, ha elfelejted


Az ígéreteket nem tartják be. Ezt tőled tanultam!


Szégyen. Egy pillanatra azt hittem, hogy szerettél...


Nem tartozol nekem szerelemmel, de remélem lesz bátorságod előrelépni, és elfogadni az én szerelmemet.


Tudod, mindenkinek van egy-két sebe, amit nem akar felszakítani.


Egy lány most végleg félreáll az utadból, nem lesz többé a játékszered!


A szerelem képes arra, hogy egyszer megérintsen és egy egész életre megmaradjon.


A fiúknak fogalmuk sincs róla, hogy amit mondanak, milyen hosszú ideig megmarad egy lány fejében.


Olyan pasi kell nekem, aki robban, ha azt hiszi, hogy elveszíthet.


Ha szeretsz valakit, ahogy én őt, akkor a részed lesz. Mint egy láthatatlan kötél, és nem számít, milyen messze vagy, mindig érzed őt.


Az emberi agy a legcsodálatosabb szerv. 24 órában, évi 365 napon keresztül működik születésünk percétől fogva, egészen addig, amíg szerelmesek nem leszünk.


Miért akkor fogynak el a szavak, amikor leginkább kellenének? Miért akkor tűnsz el egyből, amikor igazán szeretnélek?


Vannak kifejezések, amelyeket sosem tudsz időben kimondani: segíts, sajnálom, ne haragudj, félek..


Garantáltan lesznek nehéz időszakok, és garantáltan lesz olyan, hogy egyikünk vagy mindketten ki akarunk szállni. De garantálom, hogy ha nem kérem, hogy légy az enyém, azt életem végéig bánni fogom, mert a szívem mélyén érzem, hogy te vagy az igazi.


Megsüketülni gyorsan, ne halljam, mit tettem veled. Megvakulnék inkább, ne lássam könnyben a szemed. Végül meghalnék, hogy visszaadjam újra az életed.


De hogyha úgy leszel vele, hogy mégiscsak néhanapján szükséged lesz rám, én majd ott fekszem, ahol hagytál.


Minél jobban próbáltalak megtartani, annál jobban távolodtál.


Kaptam pár pofont, de mindig felálltam, és mosolyogva beintettem a világnak.


Ha azt akarod, hogy ne törjék össze a szíved, csinálj úgy, mintha nem lenne.


Mindannyian keresünk valakit, azt a különleges személyt, aki majd megadja azt, ami hiányzik az életünkből. Valakit, aki képes társaságot nyújtani, vagy segítséget, vagy biztonságot, és néha, ha nagyon keressük, megtaláljuk azt, aki képes mindhármat nyújtani. Igen, mindannyian keresünk valakit, és ha nem találjuk, csak remélhetjük, hogy ő talál meg minket


Titokzatos férfiak. Ígéreteket tesznek, melyeket eszük ágában sincs megtartani. Hazugságokkal áltatnak, hogy megkapják, amit akarnak. Sokkal veszélyesebbek, mint ahogy kinéznek. Igen. Anyáink a lelkünkre kötötték, hogy ne bízzunk olyan férfiakban, akiket nem ismerünk. És azokban, akiket ismerünk...nos, őbennük se bízhatunk mindig.


Nem számít, milyen erősek vagyunk. Egy sérülés mindig heget hagy. Hazáig követ, megváltoztatja az életünket. Egy sérülés mindig felkavar, de talán ez a lényege. A fájdalom, a félelem és a sok vacak. Talán az, hogy mindezt átéljük, ez segít tovább lépni, és hajt előre. Talán össze kell kavarodnunk, mielőtt cselekednénk.


El kell, hogy felejtselek. El kell felejtenem, hogy szeretlek.


Most már tudom, hogy van szívem, mert összetört.


Nem sok mindenben érettek egyet. Tulajdonképpen semmiben. Állandóan veszekedtek, minden nap sértegették egymást. De a nézeteltéréseik dacára egy dolog közös volt bennük: imádták egymást.


Tiéd a szívem, mást nem tudok adni, és ha ez nem elég, akkor én sem vagyok elég neked.


Próbáltam megfogalmazni, amit érzek. De ahogy leírtam az első mondatot, megakadtam. Csak ültem, bámultam az üres papírt, Eszembe jutott egy gondolat, de mire befejeztem volna, már újabb kettő suhant át az agyamon. Akkor fogtam fel, hogy mennyire végtelenek az emberi érzések. Küszködtem a szavakkal, hogy ha nem is pontosan, de legalább megközelítsem azt, ami a szívemben van. Akkor jöttem rá, hogy menyire kevés azt mondani, hogy szomorú vagyok, boldog, vagy szerelmes, vagy valami ehhez hasonló közhelyet. Ezek csupán üres szavak, és az emberek nap mint nap használják, ki-ki a maga problémájára. 'Fáj.'-na de el tudja képzelni bárki is, hogy mi játszódik le bennem? Hogy mitől fáj? Hogy mi fáj? Hogy hol fáj? Nem.. csak ültem az üres lap fölött, és próbáltam elcsípni egy maroknyi érzést a szívemből, hogy leírhassam ha csak egy töredékét is. Próbáltam határt szabni a végtelennek, és akkor vettem észre, hogy mennyire kevés szó áll rendelkezésemre. Hogy mennyire kevés az a sok közhely, Én le akarom írni, hogy mit érzek olyankor, mikor a holdfény besüt az ablakomon, közvetlenül a párnámra. Le akarom írni egy nyári zápor érzését, vagy a friss tavaszi eső illatát. Egy kisgyerek őszinte nevetését, vagy sírását. A hóesést egy meleg szoba ablakából, vagy a didergést kint egyedül a kihalt utcákon. Le akarom írni, hogy mit érzek, amikor az öreg fák lombjába belekap a szél, vagy amikor egy kisgyerek szemében látom azt az őszinte csillogást. Úgy éreztem, beleőrülök. Úgy akarok írni, hogy az szíven üssön. Hogy aki olvassa, tudja, hogy mit éreztem abban a pillanatban. De azt hiszem, én ehhez túl kevés vagyok.


A világon senki sem tökéletes, én meg végképp nem. De úgy szeretem őt, ahogy más nem tudná, és végül is csak ez számít. Vele van esélyem másra, valami jobbra, és ezt nem hagyom elveszni.


Néha elgondolkodom, vajon meddig emlékezik az ember egy hangra. Ilyenkor elfog az aggodalom és a fejemben újra és újra végigjátszom a jelenetet, hogy tudjam, még emlékezem rá. De ha ezután...ha ezután soha nem találkoznánk többé, csak a látványa maradna meg az emlékezetemben? Vagy talán csak a hangja?


Kapcsolj ki mindent, fogjál egy papírt, írd le mit érzel, de ne használj radírt.


Játszol. Úgy érzed, minden jól megy. De hirtelen becsúszik egy hiba. És még egy. És még egy..hiába küzdesz ellene. Minél jobban igyekszel, annál rosszabb lesz a helyzet. Végül teljesen lebénulsz. Nem kapsz levegőt. És mindennek vége. Elmerültél.


A legőrjítőbb az, amikor nincsenek szavak, amik kimondanák a valóságot.


Az ifjúkori szerelemhez nincs fogható. Erőt ad olyan dolgokhoz, amikhez különben nem lenne bátorságunk. Sebezhetővé tesz, és arra buzdít, hogy tárd ki a szíved, hogy többet adj, mint valaha, hogy szerelmes versekbe illő, szívből jövő érzelgősségeket mondj. A szerelem minden mást feledtet, kivéve a szerelmet, azt az egyetlen dolgot, amiért érdemes élni, szerelmed tárgyát. A szerelemtől ihletve hegyeket mozgatunk meg, nagyszerű dolgokat teszünk, de el is vakíthat minket, hogy elfelejtünk mindent és mindenkit, még önmagunkat is.


A kudarc után kész voltam újrakezdeni. Kicsit sebzetten, kicsit megalázva, de talán kicsit okosabban.


Kicsit összetörtem. Kicsit miattad, kicsit miattam, de legfőképpen értünk.


A végén mind magunkra maradunk. Senkivel sem válhatunk eggyé, semmiképp sem tehetünk valakit teljesen a magunkévá.


A szívemben még mindig téged hívlak. És akármennyire is fáj, nem adom fel, míg nem válaszolsz.